Hírlevél
Feliratkozás:

 

Helyi esélyegyenlőségi
program

Szóládi Kulturális Egyesület


Új kőkor

Az emberiség történetének az átmeneti kőkort követő fejlődési szakasza az újkőkor, ami a Kárpát-medencében Kr. e. 6000-től 3000-ig terjedő időszak. A kutatók neolitikumnak nevezik ezt az időszakot. Az átmeneti kőkor embere vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből szerezte élelmét, az újkőkor embere már megtermelte azt, hiszen földet művelt és állatokat tenyésztett. A zsákmányolás és a termelő életmód a két korszakot elválasztó meg­különböztető életforma. Mivel a termesztett gabonafélék vad ősei nem éltek a Kárpát-medencében, de a vadjuh és vadkecske sem volt itt honos, világos, hogy a termelő, paraszti életforma nem  nálunk alakult ki. Az újkőkor kezdetének legfontosabb háziállatai a juh és a kecske. Az újkőkorban előzmény nélkül jelent meg a Kárpát-medencében a föld­ művelés, állattenyésztés, az égetett agyagból készített edények használata és a kőeszközök csiszolása. Kalicz Nándor mondja, hogy az újkőkor az átmeneti kőkor zsákmányoló életmódjáról, vagyis a vadászatról, gyűjtögetésről és halászatról az élelemtermelésre való áttérés „az emberiség történetének egyik legjelentősebb változása volt: neo­litikus forradalomnak is nevezhetjük ezt az időszakot, mert a megelőző több tízezer évhez viszonyítva aránylag rövid idő alatt robbanásszerű fejlődés ment végbe, azaz létrejött a mai típusú életmód.” A „neolitikus forradalom” fogalmát V. G. Childe vezette be 1925-ben. Meg­említjük csak, hogy a fogalom vitatott. J. G. D. Clark írja. „Az utolsó mintegy húsz évben az újabb feltárások és ásatások más megvilágításba helyezték a kérdést. Kimutatták, hogy a vadászatról és gyűjtögetésről az állattenyésztésre és földmű­velésre való áttérés hosszú évekig tartó folyamat volt. A „neolitikus forradalom” nem volt sem neolitikus, sem forradalom. ”Ebbe a filozofikus síkra terelődött vitába nem kívánunk bekapcsolódni, meg­jegyezzük csupán, a mezolítikus életformából a termelő gazdaságba való átlépést magunk is az emberiség történetének legjelentősebb minőségi változásának tekint­jük. A továbbiakban ezt a változást vázoljuk fel. Ma mindenki egyetért már abban, hogy a zsákmányoló életmódról a termelő életmódra való áttérés a Közel-Keleten történt. KisÁzsiában, ahol a ma termesztett gabonafélék ősei vadon éltek, az átmeneti kőkor embere hamar felismerte a vadon termő gabonák magvainak értékét. Hatalmas távolságból is felkeresték a vadgabona termőhelyeit és jelentős készleteket halmoztak fel terméséből távoli telephelyeiken. Aztán észrevehettek, hogy a „learatott” gabona az elhullott magokból újból termést hozott. Biztosra vehetjük, hogy KisÁzsia őslakói gyűjtögető tevékenységük folytán jutottak el a mag vetésének ismeretéhez. Egyszerűnek tűnik mindez, de nyil­ván hosszú és bonyolult folyamat volt, ami egymástól független helyeken is lejátszódhatott. A földművelés már letelepült életformát követelt. Az első földművesek háza táján háziasított állatok éltek. Legfontosabb háziállatuk a juh és a kecske volt, de tartottak szarvasmarhát és sertést is. Az állatok háziasítása Közel-Keleten Kr.e. 10. évezredig vezethető vissza, így az  állattartás időben megelőzte a földművelést. A kutya talán már az őskőkorban csatlakozott az emberhez. A földművelés és állattartás a maga biztonságos élelmiszer készletével de­mográfiai robbanást eredményezett. A paraszti földműves közösségek lélekszáma rövid idő alatt akár ötvenszeresére is növekedhetett. A számbelileg megnövekedtet közösségeknek új földterületekre volt szüksége és hamarosan földműves telepek jelentek meg a Balkán félsziget déli részén is. J.G.D. Clark 1964-ben, a rendelkezésére álló radiokarbon (C14) korhatározá­sok alapján térképre vetítette a földművelő gazdálkodás elterjedését. Térképét az 1. számú ábrán mutatja be. A lelőhelyeket három időrendi osztályba sorolta be. Az első, Kr.e. 5200 előtti lelőhelyeket fekete körök jelzik. A fekete-fehér körök már a második lépcső lelőhelyeit mutatják, Kr.e. 5200 és 4000 közti időből. Ezek a lelőhelyek kiléptek az elsődleges központból. Végül az új gazdálkodás késői szakaszát, Kr.e. 4000 és 2800 közti időből üres kettős körök mutatják be. A Kárpát-medencét Kr.e. 6000 táján a Balkán felől érkező népcsoportok ismertették meg a földműveléssel és állattartással. Ezzel kezdetét vette itt is az újkőkor, vagy neolitikum. Az újkőkori ember földművelésében a búza (alakor, tönke, tönköly, törpebúza) volt az alapvető. Ismerte az újkőkori ember a rozsot, a csupasz és toklászos árpát, kölest és lencsét is.A Körösök vidékén igen sok telepét találták meg az új jövevényeknek, így kapta ott ez a népesség a „Körös kultúra” nevet. A Dunántúlra később, a „ Starčevo kultúra” népe költözött be, ami egy jugoszláviai lelőhelyről kapta ne­vét. A mezolitikus népesség száma - mint említettük – életformájukból adódóan nem lehetett túl nagy. A betelepülők földműves, állattartó kultúrája népesebb egységek létét biztosította, térfoglalásuk tehát nem ütközhetett komolyabb nehézségbe. Beszéltünk arról is, hogy ezek a balkáni jövevények alacsony termetű, kis kezű, gracilis mediterrán emberek voltak. A „Körös” és „ Starčevo kultúra” népe a folyók, erek, tavak melletti, illetve ezek és mocsarak által körülvett magaslatokat tartotta legalkalmasabbnak a letelepedésre. A telepek helyének megválasztásából arra következtethetünk, hogy a „Kőrös” és „ Starčevo kultúra” emberi élelmének jelentős részét a halászat biztosította. Banner János a szappanosi „Kőrös kultúrás” telepen talált mintegy 200 hálónehezékből és a telepen lelt jelentős mennyiségű kagylóhéjból a halászatot, vadászatot, gyűjtögetést az élelemszerzés fontos részének tekintette. A házakban, vagy azok közvetlen közelében hatalmas, pelyvával soványított agyagból formált és kiégetett hombárokban tartották a gabonát. „A földművelés egyébként csupán egyik eleme volt a Kőrös kultúra komplex élelemszerzésének” olvassuk Bóna Istvánnál. A legfontosabb vadászott állatok az őstulok, gímszarvas, őz és a vaddisznó, de minden elejthető vízimadarat, sirályt, szárcsát, gémet, kócsagot, vadkacsát, vadlibát, gödényt, stb. is megettek. „A vadon termő gyümölcsök és növények gyűjtésének számottevő gazdasági szerepét sejtetik a telepeken előforduló, háton viselhető, puttony alakú edények” uja Bóna István. Szívesen szedték össze és ették az éti csigát is. A panai „Kőrös kultúrás” telepen olykor 30 cm vastag rétegben feküdtek ezek. A gyűjtögetésre utaló puttony alakú edény a dunántúli becsehelyi „ Starčevo kultúrás” telepről is előkerült. Az újkőkor mezőgazdasági műveléséről keveset tudunk. Kutatóink szerint a „Kőrös” és „ Starčevo kultúra” népe gyakran változtatta telephelyeit. Ennek okát abban látják kutatóink, hogy a termelésbe fogott föld pár év alatt kimerült, elga­zosodott, új termőterületeket kellett tehát keresni.

1.ábra: A földművelés elterjedése Clark szerint

Tal-i-Bakun B(4 040), 2. Belt Cave (5 330), 3. Dzhebel Cave (4 080), 4. Tepe Sarab (6 010), 5. Hajji Firuz (5 319), 6. Jarmo (6 500), 7. Matarrah (5 620), 8. Zawi Chemi Shanidar (8650), 9. Hassuna (5 090), 10. Tell Halaf (5 620), 11. Ras Shamra (5 740, 6 410), 12. Mersin (6 000), 13. Hacilar VII (5 820), 14. Khirokitia (5 690), 15. Hericho A (7 700), 16. Merimde (4 180), 17. Fayum A (4 440), 18. Badari (3 160), 19. Nagada (3 790), 20. Shaheinab (3 110), 21. Hauna Fteah (4 420), 22. Knossos (6 100), 23. Elateia (5 530), 24. Nea Nikomedeia (6 230), 25. Nrsnik (4 915), 26. Varasti (3 410), 27. Gumelnita (3 760), 28. Hamangia (3 930), 29. Valea lupuliu (3 000), 30. Habasesti ( 3 380), 31. Salcuta (3 500), 32. Vinca A (4 240), 33. Gornja Tuzla 2 (4 690), 34. Gyálarét (5 140), 35. Hódmezővásárhely (4 500), 36. Katalszag (4 420), Tarnabod (4 330), 38. Korlát (4 490), 39. Kecovo (4 130), 40. Zalavár (4 230), 41. Zopy (4 480), 42. Mohelnice (4 390), 43. Pulkau (4 260), 44. Mold (4 040), 45. Penre i Pescara (4 620), 46. Grotta Piccioni (4 300), 47. Petescia (3 450), 48. Ggantija (3 290), 49. Zebbug (3 190), 50. Sefar (3 080), 51. Jabbaren (3 520), 52. Adrar Bouss III (3 190), 53. Hassi Meniet (3 460), 54. G. de la Madeleine (3 270), 55. Rocadour (3 960), 56. St-Léonard (2 800), 57. Lagozza (2 840), 58. Egolzwil 3 (2 940), 59. Seeburg (2 840), 60. Weiher (2 800,61. Riedschachen (3 210), 62. Wittislingen (4 070), 63. Friedberg (4 170), 64. Zwenkau-Harth (4 050), 65, Westeregeln (4 090), 66. Eitzum (4 360), 67. Mogetorp (3 350), 68. Muldbjerg I (2 820), 69. Heidmoor (3 190), 70. Sittard (4 070), 71. Geleen (4 320), 72. Elsloo (4 320), 73. Vailly-sur Aisne (3 520), 74. Soumont-St-Quentin (2 800), 75. Curnic (3 390), 76.

2. Hembury (3 150), 77. Windmill Hill (2 860), 78. Shippea Hill (2 960), 79. Ehenside Tarn (3 010), 80. Dalkey Island (3 350), 81. Newferry (3 340).

EARLY   FARMING   SETTLEMENTS

Említettük, hogy az újkőkort indító kultúrák életében a kiskérődzők, kecske és juh tartása volt az alapvető, a szarvasmarhának alárendeltebb szerepe volt még akkor. A szarvasmarhát húsáért, tejéért, bőréért tartották, de igaerejét is felhasz­nálták már. Füzes Miklós szerint szántásra már felhasználták a szarvasmarhák által vont könnyű, fa túróekét. Néprajzi párhuzamok alapján jogosan tételezhető fel, hogy a szarvasmarhák hátán átvetett zsákokban terhet szállítottak, de hátukra ülve utazhattak is rajtuk. Az újkőkori ember ismerte már a bikák herélését, utazásra, teherhordásra, földmű­velésre feltehetően a szelídebb, jobban kezelhető ökröt használták. A mezőgazdasági termelésre kiszemelt területeket valószínű először juhokkal, kecskékkel legeltették. A kecske változatos táplálékot szeret, szívesen legeli le a bokrok lombjait, sőt a bokrok kérgét is lehántja és megeszi. így a legelő kecskék sok bokrot pusztítanak el. A juhászok szerint a juh „mélyen harapva” legel, pusztítja tehát a gyepet. Hegyes körme csapásokat vág a vonulási területen, ami csupaszon is marad. Néprajzi párhuzamok alapján beszélhetünk „égetéses földművelésről is. A termelésre kiszemelt területeket, esetleg juhok és kecskék legeltetése után egysze­rűen felgyújtották. Ha pár fa is állt a földön, a tűz elpusztította azokat is és árnyékuk nem zavarta már a termelést. Lehet, hogy kőbaltáikkal ki is vágták a fákat, hiszen a telepeknek sok fára volt szükségük, házak építéséhez, ólak, karámok, kerítések létesítéséhez, a háztartások tűzhelyeinek táplálásához, az edények kiégetéséhez. A talaj-előkészítés laza, homokos talajon aligha állhatott másból, mint a terület ággal történt kaparásából. A kézzel végzett szórvavetés után a vetőmagot nehe­zékkel terhelt, maguk után húzott faágakkal némileg takarták. Ebből a vontatott faágból fejlődhetett ki a túróeke amit a kötöttebb talajok művelésére használ­hattak. Kő kapákkal vetés előtt a hantokat szét is verhették, de szerepet kapott a kapa a gyomok eltávolításánál is. Az aratást sarlóval végezték. Az ívelt fába, vagy állati állkapocsba mélyített éles kőpengékből alakított sarlót már az átmeneti kőkor vad gabonát gyűjtő népei felfedezték. A beérett gabonát a kalászok alatt marokra fogták és a szalmát a sarlóval ún. „húzva-metszessel” vágták el. Az összegyűjött kalászokat kicsépelték. A cséplés eszköze a bot, ebből fejlődött ki a cséphadaró. Állatokkal is tipratták a kicsépelendő kalászokat, de valami szánféleséget is vontathattak rajta. A kicsépelt, szórással, szeleléssel megtisztított szemtermést nagy, égetett agyagból készült hombárokban tárolták. Ezek a hombárok vagy a házakban álltak, vagy a ház közvetlen közelében földbe ásták őket. A „Kőrös”, illetve „ Starčevo kultúra” népe ismertette meg a Kárpát-medencét az égetett agyagedények készítésével és használatával. A „kultúra” fazekasai a gabona tisztítása közben összegyűjtött pelyvát használták fel az edénykészítésre szánt agyag soványításához. Az agyag soványítására azért volt szükség, hogy a szabad kézzel formált edények égetés közben ne repedjenek meg. A Néprajzi Múzeum török származású kutatója, Tagán Galimdzsán a második világháború előtt Anatoliában kőkori technológiát őrző edénykészítést figyelt meg. Ezek az anatóliai fazekasok nem kemencében égették az edényeket, hanem a szabadban, az edényekbe és köréjük is tőzeget rakva. A „Kőrös” és „Starčevo kultúra” fazekasai is hasonlóan égették edényeiket, legfeljebb tőzeg helyett fát használtak az égetéshez. Bihari Dániel vizsgálata szerint ennél az égetésnél az edény belseje és külseje 500 °C hőmérsékletet kapott, az edény cserép belseje meg 300-400 °C hőt kapott csak. Ez az oka annak, hogy az edény belsejének és külsejének vörös, szürkésvörös, vagy szürke a színe, a cserepek közepén meg feketés réteg húzódik. A fekete réteghez kapcsolódó belső és külső réteget a soványításhoz használt növényi részek üregei kötik össze, tehát a rétegek azonos anyagból készültek. A „Kőrös”, illetve „ Starčevo kultúra” fazekasai ritkább esetben a homokkal történő soványítást is alkalmazták. Az edénykészítésre szánt agyag homokkal történő soványítását a közel-keleti földműves telepek nyugati körzetében találták fel. A homok és pelyva soványítást néha közösen alkalmazták. Ezeket az edé­nyeket is úgy égették ki, mint a pelyvával soványítottakat, vagyis szabadtéri tűzben. A „Kőrös” és „ Starčevo kultúra” népe ismertette meg a Kárpát-medencét a kőeszközök csiszolásának tudományával. Az őskőkor és átmeneti kőkor emberei pattintgatással alakították ki fegyvereiket, munkaeszközeiket. Ezeknek nedves ho­mokkal történő csiszolása az újkőkor technikai vívmánya nálunk. Egyes kutatók gyakorlati úton bizonyították be, hogy a csiszolt kőeszközök előállítása közel sem volt olyan hosszadalmas munka, mint eddig gondoltuk. Puhább kőzetből 2-3 óra alatt elkészült egy ilyen darab, keményebb kőzetből 10-15 óra alatt. A Révfülöp melletti pálkövei telepen egy puha mészkőből csiszolt kaptafa alakú baltácskát találtunk, ami eszköznek alkalmatlan lett volna. Feltehetően a kő csiszolását gyakorolta ezen valaki. A „ Starčevo kultúra” népe Kr.e. 6000 táján költözött be a Balkán felől a Dunántúlra. Pár év előtt még csupán 11 itteni telepét ismerték ennek a kultúrának és kutatóink úgy vélték, hogy a kultúra dunántúli elterjedésének északi határa a Kapos folyó kelet-nyugati irányú völgye. A magunk részéről korábban is a kutatás hiányosságát láttuk ebben a feltételezésben és a balatoni virágporszem (pollen) elemzések alapján rámutathattunk, hogy a balatoni tájban is kellett „ Starčevo kultúrás” telepeknek létezni. Röviddel később Kéthelyen, a Balatontól 10 km-re egy „ Starčevo kultúrás” telep felszíni cserépanyaga került elő. Ebben az anyagban egy oltárka töredéke is szerepelt, amit kéthelyi „búzaszemű istennő” néven ismertettünk már. Ezt követően Zalaegerszeg határában ástak ki egy „ Starčevo kultúrás” telepet. Biztosra vehetjük mindezek után, hogy a balatoni tájban és attól északra is további „ Starčevo kultúrás” telepeket hoz még felszínre a szerencsés véletlen, vagy alaposabb kutatás. Kalicz Nándor szerint a Kr.e. V. évezred közepén új kultúra jelent meg nálunk, a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrája**. A.G.D. Clark az ehhez az új kultúrához tartozó zalavári anyagot radiocarbon korhatározás alapján Kr.e. 4230-ra keltezi. „A Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” kezdeti szakaszához tartozó cserepeket Erdélyi Balázs és Kása Imre termolumi-nescens vizsgálattal megállapított korhatározás szerint  Kr. e. 4368-ra keltezik. A Kr.e. V. évezred közepén megjelent tehát egy új kultúra. Kutatásunk szinte egybehangzóan úgy véli, hogy a „Starčevo kultúra” népének a helyi átmeneti kőkori (mezolitikus) lakossággal történt összeolvadása hozta létre ezt az új kultúrát, amit vékonyfalú, finom edényeinek bekarcolt vonalai alapján neveztek el.  A korábbiakban beszéltünk már az átmeneti kőkor embereinek elenyésző számáról. Ezt írásban is megfogalmazhattuk már, de Füzes Miklós is összegezte ezt a kérdést. Mindehhez annyit tehetünk még hozzá, hogy R.J. Braidwood és Ch. A. Reed számításai szerint 100 km2-es területen 1-7 fő élhetett meg az átmeneti kőkor idején, így Anglia és Wales népességét 7500 főre becsülik az átmeneti kőkor idején. Így nem tűnik már irreálisnak, hogy a magunk részéről Dunántúlunk mezolitikus népességét 2500 főre becsüljük. Ugyanakkor az új kultúra, a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrája” idején jelentősen bővült a népesség száma, ami a fentiek alapján önmagában kizárja a kultúra eredetéről vallott nézeteket. A „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” eredete szempontjából igen lényegesek Cseplák György főorvos vizsgálatai. Az edényeken megfigyelhető ujjlenyomatok alapján a „Kőrös” és „ Starčevo kultúra” népességét alacsony termetű, mediterrán etnikumként határozta meg. Ugyanerre az eredményre jutott a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” népességével kapcsolatban is. Cseplák vizsgálatánál alapvető volt a Szóládon gyűjtött cserépanyagunk. Cseplák György tehát, a két, egymást váltó kultúra esetében népi azonosságot bizonyít, ez a népesség viszont nem hozható kapcsolatba az átmeneti kőkor emberanyagával. A magunk részéről azt valljuk, hogy a Közel-Kelet és a Balkán földműves telepeinek túlnépesedő emberanyaga új termőterületek megszállására kényszerült a „ Starčevo kultúra” végén, a Kr.e. V. évezred közepén. „Ammerman és Cavalli-Sforza feltételezik, hogy 25 évenként váltják egymást a nemzedékek, továbbá úgy számolnak, hogy minden földműves véletlenszerű irányban átlagosan 18 ki-lométer távolságban telepszik le szülei lakóhelyétől, amikor eljön az ideje, hogy önállóan kezdjen gazdálkodni. E feltevések alapján kimutatják, hogy a földművelés évente átlagosan egy kilométerrel előre haladó hullámokban terjedhetett el Euró-pában” írja G. V. Childe. A „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrája” azt bizonyítja, hogy KisÁzsia és a Balkán túlnépesedett földműves telepeiről a „ Starčevo kultúra” életének végén, a Kr.e. V. évezred közepén újabb földműves tömegek érték el a Dunántúli Tapolcán, a r. kat. plébániatemplom közelében a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” leleteit ástuk ki. Ez a tapolcai anyag az edénykészítés technológiájában, az edényformákban és az edények díszítésében erős szálakkal kötődik a „ Starčevo kultúrához”. Ami viszont új a tapolcai anyagban, az a széles, mélyvonalú árkolt díszítés. Mindezek alapján, tapolcai ásatási anyagunk figyelem-bevételével a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” kezdeti szakaszát „Tapolcai csoportnak” neveztük el. A „Tapolcai csoportnak” eddig 36 lelőhelyét ismerjük a balatoni tájból és a tó északi és déli vidékéről. E lelőhelyek egyik legfontosabbika a szóládi. Ezt a lelőhelyet és leletanyagát ismertethettük már. Szólád fő utcája, a Kossuth Lajos utca 120 m Adria feletti magasságban húzódik észak-déli irányban. A Kossuth Lajos utcával keletről párhuzamosan húzódó 158 m Adria feletti magasságú lösz hátságot „Hadúti dűlő” néven ismerik a helyiek, de az újabb térképek már „Temető dűlő” néven említik. 1989-ben a „Hadúti dűlőt” mélyszántással szőlő telepítéshez készítették elő. A mélyszántás helyére telepített fiatal szőlőben a régi temetőtől délre, kb. 1000 m hosszúságban és 150 m szélességben a „Tapolcai csoport” igen sok cserepét találtuk. A fekete, hamus foltok, a sok étkezési állatcsont hulladék, patics töredékek telepre utalnak. A fontos telepet a mélyszántás sajnos megsemmisítette. A telep leletanyagából párat a következő oldal két képén mutatunk be. Ezeket a darabokat pelyvával soványított agyagból szabadkézzel formálták. Az edényeket nem kemencében, hanem szabad tűzön égették ki. A cserepeken látható bordákat ujjheggyel, vagy az ujjbegy élével nyomkodták be. Cseplák György a szóládi cserepek alapján kiskezű, alacsony termetű, gracilis mediterrán fazekasokat határozott meg. Az előző, „ Starčevo kultúra” telepei - mint említettük - a vizek közelében épültek fel. A „ Starčevo kultúra” népének életében a földművelés és állattenyésztés mellett igen lényeges volt még a halászat, vízimadarak zsákmányolása, kagylók és csigák gyűjtése. A „Tapolcai csoport” telepei, mint Szólád esete is mutatja, elszakadtak már a vizektől és a löszhátságok gerincén, peremén épültek fel. A „Tapolcai csoport” népének életében a földművelés és az állattenyésztés volt már az alapvető. A vetést védeni kellett a madaraktól és más állati kártevőktől, de gondozni, kapálni is kellett. A vetésterület nagysága, ennek megfelelően termés-hozama az ökör igaereje révén megnövekedtet. Ebben a korban biztosan használták már az ökrök által vont ekét. Nyugat-Európából négykerekű ökrös szekér szikla-rajzát is ismerjük.Az új települési rend esetében az erdők közelsége fát biztosított. A telepeknek sok fára volt szükségük, épületfának, karámok, kerítések készítéséhez, szer-számfának, háztartási tüzelőnek, az edényégetéshez.Az erdők közelsége megkönnyítette a vad gyümölcsök, gombák gyűjtését, de az eredeti lomb kimeríthetetlen állati takarmányt is biztosított. Az erdő közelsége megkönnyítette a vadászatot is. A vadászat célja ekkor már nagyobb hústömeget biztosító őstulok, szarvas, őz és vaddisznó elejtése

2 ábra: A „Tapolcai csoport” cserepei Szóládról

3. ábra: A „Tapolcai csoport” cserepei Szóládról

A szóládi „Tapolcai csoporthoz” tartozó hatalmas telepen nem találtunk friss törésű cserepet, de összeillő cserépdarabok sem kerültek elő. Arra következtethetünk ebből, hogy a telepet kiürítették a lakói és csak az értéktelen hulladékot hagyták ott vissza. Szóládról egy kis, töredékes ülő női szobrocska került a kaposvári Rippl Múzeumba. A szobrocska széles, mélyvonalú árkolásai a ruházatot, nyakláncot, esetleg a hajfonadék végét jelzik. Kalicz Nándor ezt a kis agyag istenszobrocskát a „Dunántúli régebbi vonaldíszes kerámia kultúrájának” idejére keltezi. (4. kép.) A Büdösgáti befolyó keleti oldalán, a hídtól keletre 200 m-re trapéz alakú kis kőbalta került elő és Ősz József magángyűjteményébe került. Ezek a kis, trapéz alakú baltácskák a „Tapolcai csoport” anyagában gyakoriak. A kaposvári Rippl Rónai Múzeum egy kova magkövet kapott az Őszödi utcából, a pontosabb lelőhely azonban ismeretlen. A magkövekről (nucleusokról) pattintották le a késként használt pengéket, kaparókat, a sarlók pengéit, stb. Valószínű, szintén az  Őszödi utcában találtak egy agancseszközt is.1870-ben Debreceni Sándor református lelkész egy kőbaltát ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Leltári száma: 43/1870/3

4. kép: Istennő szobrocskájának töredéke Szóládról, a „vonaldíszes kerámia kultúrájának” idejéből

Az Őszödi utca 5. számú házának kertjében jellegtelen őskori cserepek gyűjthetők.1966-ban az általános iskola udvarán májusfa állítás során őskori edényt törtek össze. Kora ismeretlen. Az újkőkor végét, Kr.e. 3300 és 3000 közti időszakot a „Lengyeli kultúra” leletei jellemzik. Ezt a késő neolitikus kultúrát elsőként feltárt lelőhelyéről, a Tolna megyei Lengyel községről nevezték el. Az előzőekhez hasonlóan fölműves kultúra volt ez is. Telepei, termőterületei a Tapolcai csoporthoz” hasonlóan a magasabb dombhátakon, domblejtőkön kereshetők. A „lengyeli kultúra” leletanyagában gyakoriak a kis méretű agyag állatszobrok. Ebből az állattenyésztés jelentőségének növekedésére következtethetünk. A következő fejlődési szakaszt, a rézkort jellemző hűvös, csapadékos klíma úgy látszik a „Lengyeli kultúra” idején kezdett kialakulni, ami a legelőterületek minőségi és mennyiségi növekedését eredményezhette. A „Lengyeli kultúra” idején kezdtek feltűnni az első apró arany és réz tárgyak. A termésfém formában jelentkező aranyat és rezet hidegen, kovácsolással formálták kis ékszerekké. A „Lengyeli kultúra” nem alkalmazta már a „Tapolcai csoport” pelyvás agyag soványítását, az edénykészítésre szánt agyagot homokkal soványították. A „Tapolcai csoport” edényeit szabad tűzön égették ki, a „Lengyeli kultúrában” Kalicz Nándor szerint már kemencében égették ki az edényeket Kuzsinszky Bálint négy őskori edény fényképét közli Szóládról, melyeknek a lelőhelyét azonban sajnos nem adja meg. Ezeket az edényeket Kuzsinszky Bálint nyomán mutatjuk be az 5. számú képen. Kocztur Éva ismerte fel elsőnek, hogy az edények a „Lengyeli kultúra” hagyatékai és telepről származnak. Ezt követően a szóládi „Lengyeli kultúrás” telepet több helyen is említi a régészeti irodalom, a telep helyének meghatározása nélkül. A kaposvári Rippl Rónai Múzeum régészeti adattára Szólád nyugati végéről említ neolitikus edényeket. Teljesen bizonytalan viszont, hogy ez az adata Kuzsinszky Bálint által közölt, említett „Lengyeli kultúrás” edényekre vonatkozik-e? Honti Szilvia és Németh Péter 1988-ban végzett terepbejárásuk során a „Temető dűlő” területének északi részén egy „Lengyeli kultúrás” cserepet találtak. A Szóládhoz tartozó Nezdepusztán Ősz József 1977. november 12-én csiszolt kőeszközöket gyűjtött. A Szóláddal szomszédos Teleki egyik kertjében ovális átmetszetű, nyéllyukas kőbaltát talált Mihály Gyula, ami kötcsei magángyűjteményébe került.

5. ábra: Lengyeli kultúrás edények Szóládról, Kuzsinszky nyomán