Hírlevél
Feliratkozás:

 

Helyi esélyegyenlőségi
program

Szóládi Kulturális Egyesület

 

Őskőkor és átmeneti kőkor

Pár millió éve él ember a Földön. Akit az ember származása, a legrégibb emberi csontmaradványok leírása érdekel, annak elő kell vennie John Waechter „Az ember őstörténete” című pompás kötetét, ami magyarul 1988-ban jelent meg. Magyarország legrégibb emberi maradványa a vértesszőlősi koponyatöredék, ami az újabb tórium-uránium módszerű vizsgálat szerint 350.000 éves. Az emberiség történetének legrégibb fejezete az őskőkor, vagy paleolitikum. Aki szeretne részletesebben megismerkedni ezzel az időszakkal, annak meg kell szereznie Magyaroszág története I. kötetét, ami 1984-ben jelent meg, így megvehető, vagy könyvtárból kölcsönözhető. Ebben Gábori Miklós „A legrégibb kőkor Magyarországon” című tanulmánya közérthetően, de tudományos alapossággal tárgyalja a kérdést. Az őskőkori ember a jégkorszak mostoha természeti viszonyai között élt. Négy nagy jégkorszak és köztük három hosszá ideig tartó melegebb időszak, szaknyelven interglaciális követte egymást. Az egymást követő jégkorszakok és köztes, meleg szakaszok lefolyását, illetve tagolását több módszerrel vizsgálja a tudomány, ezek egyike a csillagászati kronológia. Ezt azért említjük meg, mert a módszer egyik világhírű kutatója, Bacsák György itt élt és halt meg Fonyódon. Életrajzát Vértes László2 és Magyar Kálmán3 írták meg. Emléktábla nem jelöli ugyan fonyódi háza falát, de a ma is használt Bacsák-Milankovic elmélet világszerte őrzi emlékét. Az őskőkorral kapcsolatban számunkra annyi lényeges itt, hogy az őskőkori ember elsősorban vadászattal tartotta fenn magát. A vadászzsákmányt ehető anyagok gyűjtögetésével egészítették ki. A halászat csak szerencsés, alkalmi esetekre korlátozódott A vadászat egy-egy állatfajra specializálódott. Ennek az állatcsordának a vándorlását hatalmas távolságra, néha 200 km-re is követte a kis számú csoport. J. Waechter említett könyvében közli egy mai Fülöp-szigeti gyűjtögetéssel szerzett ebéd színes fényképét.4 Húsos levelek, pár szem bogyó, kétféle béka, pár apró rák és három lárva látható a színes felvételen. Hasonló lehetett az őskőkori ember étlapja is. Az őskőkor vadász, gyűjtögető, tehát zsákmányoló életformája igen kis számú népességet tudott csak eltartani. Az európai kutatás úgy véli, hogy egy ember élelmét 20 km2 terület tudta csak biztosítani. Füzes Miklós a különböző kutatók nézetét összegezve, 15-17.000 főre becsüli a Kárpát-medence őskőkori népességének számát. Nem csoda tehát, hogy őskőkori leletet nem ismerünk még Szólád területéről. Balatonunk Zólyomi Bálint pollenanalitikai (virágpor) vizsgálatai szerint csak 22.000 éves6. Az őskőkori ember első emléke már a Balaton keletkezése előtti időből ismert A híres lovasi bányaleletre gondolunk, amit 1951-ben találtak meg a tó északi partján. Vértes László a dunántúli „Szeleta kultúra” legfontosabb leletének tekinti a lovasi bánya maradványait, külön hangsúlyozva a leletek kultúrtörténeti értékét. Mintegy 35.000 év előtt festéknek bányászták az őskőkori emberek az élénkvörös limonitos, hematitos agyagot óriásgim és jávorszarvas csontjaiból faragott szerszámokkal. Két okkerbánya gödörben több mint száz, a kitermeléshez használt csont- és agancsszerszám került elő. Vájóeszközök, fejes árak, csákányfejek, lapátszerű eszközök jöttek napvilágra. Egyetlen kőeszköz, egy levél alakú kaparó alapján sorolta Vértes László a leletanyagot a „Szeleta kultúra” körébe. A lovasi bányagödrökből rövid idő alatt 25 köbméter festékanyagot bányásztak ki, szállítottak el. A vörös festékre vallási elképzelésekből volt szüksége az őskőkori embereknek, hiszen a vörös ma is az élet színe, de gonoszűző tulajdonságot is fűznek ehhez a színhez. A kislányok hajában ma is vörös szalagot láthatunk. Siófok közelében, Ságváron találták a másik jelentős őskőkori lelőhelyet. A rénszarvasra specializálódott vadásztelepen két települési szint került elő. Az alsó kultúrréteg 18.600, a felső 17.400 éves a C14-es korhatározás adatai szerint. A két kultúrréteg között egy méternél vastagabb feltöltődés képződött. A két réteg lelet-anyaga azonos, valószínű véletlen, hogy több száz év után azonos helyre települtek a vadászok. A ságvári őskőkori telep szerszámai kis méretű vakarok, pengék, apró hegyek, nyélbe erősíthető ékek, agancs kapák. Ezek a leletek az ún. „keleti gravetti kultúra” emlékei. Lényegesebb azonban, hogy Ságváron két különböző jellegű kunyhó maradványai kerültek elő. Ezek hazánkban az első és legrégibb mesterséges lakóhelyek. Az egyik erősen a földbe volt mélyítve és rudakból, ágakból, bőrökből készült tető fedte. A másik putrit kissé félgömbszerű, agancsokra feszített bőrökkel fedték, amit esetleg földdel takartak be. Valószínűnek látszik, hogy Ságváron a „keleti gravetti kultúra” vadászcsoportjának téli szálláshelye lehetett, visszatérő állomása annak az útnak, amely a rénszarvas-csordák északnyugat-délkelet irányú, illetve fordított, tavaszi-őszi vándorlását követte. A ságvárihoz hasonló őskőkori település a fonyódi Várhegyről is ismert.9 A „keleti gravetti kultúra” kő szerszáma a siófoki Sáfránykert partfalából is előkerült. Említettük a fentiekben a „Szeleta kultúrát”, beszéltünk a „keleti gravetti kultúráról” is. A régészet írott feljegyzések hiányában nem ismeri ezeknek a népeknek a nevét, kénytelen tehát a „kultúra” fogalmát használni. „Régészeti kultúra olyan társadalmi egység (nép) neve, amely földrajzilag körülhatárolható helyen, azonos körülmények között alakult ki. Gazdasági élete, anyagi és szellemi kultúrája csak az adott népre jellemző”, írja Kovács Tibor. Az utolsó eljegesedés, a Würm-jégkor végétől a földművelő, állattenyésztő kultúrák feltűnéséig terjedő időszak az átmeneti kőkor, vagy szaknyelven mezolitikum. Kr. e. 8.200 és 6.000 közti időszak ez. A klíma erősen felmelegedett ekkor. Lóczy Lajos és Zólyomi Bálint a Balaton mai víztükre alatt két, illetve három tőzegréteget észlelt12 A meleg, csapadékszegény időjárásban Lóczy Lajos szerint több esetben is csaknem kiszáradt a tó és a legmélyebb részeken csillogó tavak körül hatalmas láprétek terültek szét. Arra gondolhatnánk, hogy ebben a meleg klímában lényegesen kellemesebb lett a vadászó, gyűjtögető ember élete. Ez azonban közel sem volt így! A jégkor végi klímaváltozás átalakította a növénytakaró képét és ezzel párhuzamosan változott az állatvilág is. A hidegkedvelő állatok, mint a rénszarvas, északra húzódtak. A nagy nyájakra vadászó csoportok zöme az állatok nyomában szintén északra húzódott. Gábori Miklós így összegezi véleményét.” A Würm utáni felmelegedés, az északi jégtakaró visszahúzódása az erősen specializálódott etnikumokat arra kényszerítette, hogy megszokott környezetüket kövessék, és ezzel Európa újabb részei, az északi területek népesedtek be. Valószínűleg ez a természetföldrajzi, ökológiai változás volt az oka annak, hogy a gravetti népesség a Kárpát- medencéből „kiszívódott”, területünk egy időre szinte üres lett. A régi gravetti kultúra és a neolitikus műveltség között nincs összeköttetés.” Hasonló G. Clark véleménye is: „Európa legtöbb részén megfigyelhető elszegényesedésből ítélve, a nagy nyájak vadászatának megszakadása és gyűjtögetésre való visszatérés csökkentette a legtöbb nép előtt megnyíló lehetőségeket.” Hozzáteszi: „Az egyik mód, amellyel a mezolitikus ember kiegyenlíthette a neotermális környezetváltozást, Európa legtöbb vidékén a halászat kifejlesztése volt.” A halászat jóvoltából feltételezhetünk már állandó telephelyeket is, mint azt a jugoszláviai Lepenski Vir házai igazolják. Ennek a Duna-parti telepnek a két legalsó, tehát legrégibb rétegében házalapokat találtak, cserépedények és háziasított állatok csontjai azonban, a kutya kivételével nem kerültek elő. Lepenski Vir világhírét halra emlékeztető, emberi fej alakú szobrai biztosítják. Lepenski Vir két legalsó rétegének kora a radiokarbon kormeghatározás szerint 7360 és 6560 közti időre tehető. A halászat egyébként csak akkor biztosíthat állandó telepet, ha az ember ismeri a romlékony halhús konzerválásának módját. A halászat sikere, lehetősége nem állandó, és rossz idő, rossz fogás esetén is élni kellett a telep lakóinak. Ebből adódóan az átmeneti kőkor embere, de lehet, hogy már az őskőkori is, ismerte a hal, feltehetően az egyéb húsok tartósításának módját, a füstölést, vagy napon történő szárítását. A fentiekből kiderült már, hogy az átmeneti kőkor embere nem ismerte még az agyag edények készítését és az állatok háziasítását. A kutya az őskőkor végén önként csatlakozhatott az emberhez. Lepenski Vir egyébként alaposan félrevezette a magyar kutatást. A kérdés egyik kitűnő szakembere, Kalicz Nándor így fogalmaz: „Magam azt az óvatos véleményt képviselem, hogy az itt élő egyelőre ismeretlen mezolitikus alaplakosság egyes csoportjai többé-kevésbé megközelítették azt a fejlettségi szintet, amit Vaskapu képvisel, és készek voltak az új életmód befogadására, amelyet délről származó, de ismeretlen nagyságú embercsoportok hoztak magukkal. A helyi mezolitikus népesség egyes csoportjaival szimbiózisban alakították ki a korai neolitikus Kőrös-Cris-Starcevo kultúrát a balkán-égei régió északi peremterületén az i.e. 6. évezredben. Minden valószínűség szerint a határvonaltól északra egész Közép-Európa területén a mezolitikus népesség folytatta életét.” Szóval kutatásunk túlbecsüli a Kárpát-medence mezolitikus népességének lélekszámát, másrészt kulturális szintjét is. Lepenski Vir szobrai nézetem szerint az őskőkor művészetével tartanak kapcsolatot, amit az új életforma, a halászat módosított aztán. A kérdés vizsgálata viszont nem tartozik dolgozatunk keretébe. A késő őskőkori ember egyik típusa a cromagnoni volt, a mai ember egyik korai formája. Ez a magas termetű, széles, szögletes arcú embertípus teremtette meg Nyugat-Európában a legtöbb késői őskőkori kultúrát. Ezekből kerülhetett ki a Kárpát-medence mezolitikus népessége is. A Dunántúl őskőkori népességének lélekszámát a magunk részéről úgy 2500 főre becsüljük. A Tisza és Kőrösök vidékén megtelepült első neolitikus kultúra a „Kőrös kultúra”. Cseplák György főorvos megvizsgálta a szegedi Móra Ferenc Múzeum kétszáznál több edénycserepén található ujjbegy és köröm benyomatokat. Arra az eredményre jutott, hogy a Kőrös kultúra fazekasai alacsony termetű, kis kezű, gracilis mediterrán emberek voltak. Egyetlen cserépen talált csak a többitől eltérő, nagy körömlenyomatot. Ha ezt a nagy körmöt a helyi, mezolitikus népesség javára könyveljük el, úgy a mezolitikus, helyi népesség csak 0,4 %-ban vett részt a Kőrös kultúra kialakításában. Az átmeneti kőkor elenyésző népességének leletanyagát nem ismerjük még a balatoni tájból. A dunántúli Pamuk, Kaposhomok, Koroncó leletei szórványosak, nem ásatásból származnak, pontosabb korukat sem ismerjük. „Magyarországon tehát nem ismerünk olyan kultúrát, amely a fiatalabb kőkor előzménye, helyi alapja lenne” írja Gábori Miklós és hozzáteszi: „A legkorábbi neolitikus műveltség fejletten, készen, hirtelen és nagy népességgel jelenik meg területünkön és ez az alapvető változás új, délről érkező népesség beáramlásával függött össze.”