Hírlevél
Feliratkozás:

 

Helyi esélyegyenlőségi
program

Szóládi Kulturális Egyesület

 

A TÖRÖK HÓDOLTSÁG KORA

HÓVÁRI JÁNOS

 A török hódoltság kora tragikus sorsforduló volt a magyar történelemben. A szentistváni Magyarország feldarabolódott és részei idegen birodalmak alávetett, vazallus és korlátozott jogú társállamai lettek. Elveszítettük külpolitikai függetlenségünket és évszázadokig külső hatalmak által kiszabott kényszerpályákon vergődtünk. A köztudatban az él, hogy legsanyarúbb sors a hódoltsági magyarságra várt, mert a királyi Magyarországon mégiscsak tovább élt a magyar államiság. Erdély pedig a török vazallussága ellenére is meglehetős függetlenséget élvezett. Azok a történészek, akik ezt a nézetet megalkották, főként azzal érveltek, hogy a hódoltság számos vidékén  -Temesközben, Bácskában, Kelet-Baranyában - eltűnt a magyarság, s ott idegen népek telepedtek meg. Ebből arra következtettek, hogy a török hódoltság alatt a magyar lakosság visszafordíthatatlan demográfiai tragédiákat élt át. Az egyes országrészekben ehhez igen szomorú példákat lehet találni. A volt hódoltság egészére azonban ez a  kép nem terjeszthető ki, már csak azért sem, mert számos olyan országrész van az egykori török alatti területeken, ahol a magyarságnak már a hódítást megelőzően is (pl. Temesköz) csak etnikai szigetei voltak. Több történész a hódoltságkori demográfiai katasztrófát a Dél-Dunántúlra, Somogy vármegyére is kiterjesztette. Szó szerint értelmezték a XVI. század második felében készült kamarai adójegyzékeket, amelyekben számos török alatti faluban csak 1-2 adóköteles portát írtak össze. így megfestettek egy olyan történelmi képet, amelyen csak a felégetett házak üszkei, és legyilkolt emberek látszanak. Nem gondolkoztak el azon, ha mindez igaz, akkor miért maradt meg Somogy nagy része – azon belül különösen Külső-Somogy és a Balaton-vidék - magyar etnikumúnak. Tévedésükben az is közrejátszott, hogy a korszak legfontosabb magyar demográfiai és gazdaságtörténeti forrásaiból, amelyek a valós viszonyokhoz közeli képet adnak, az egyházi tizedjegyzékekből, csak töredékek maradtak fenn. Így sokakat meglepnek azok az adatok, amelyek a török források feldolgozása révén előkerülnek. Igaz, ezek időnként hézagosak. Észak-Somogyra és Nyugat-Tolnára vonatkozóan, amely a koppányi szandzsákot alkotta, 1546-1580 között számos összeírás fennmaradt, ez már nem mondható el a XVII. századról. Nagy segítség azonban az, hogy a török alól visszafoglalt országrész egészét az 1690-es években alaposan felmérték és ezek a konskripciók is megmaradtak. Így ezekből a XVI-XVII. századi hódoltsági területek történetének fő ívét meg lehet rajzolni. A fordulópontokat még a kisebb települések esetében is megtalálhatjuk.

Szólád a török hódoltság korában

  Szólád osztott birtokú település volt a török hódítás előtt. Az 1536. évi dikális adóösszeírásban 7 adózó portát írtak össze, amelyek közül 4 a gordovai Fánchyaké (3 Fánchy Jánosé 1 Fánchy Péteré), 2 a székesfehérvári őrkanonoke és egy pedig Pekry Lajosé volt. A korabeli adókivetés szabályait pontosan nem ismerjük. Részünkről azt sem tartjuk kizártnak, hogy a lakosságnak csak a felét tették ki azok a családok, akik az évi adót meg tudták fizetni. Ha az 1557-től fennmaradt hasonló összeírás adatait nem kezeljük kellő kritikával, ahol már Szóládon csak két porta volt (Fánchy János és Fánchy György birtokában) arra következtethetnénk, hogy Szólád elpusztult. Ha a török forrásokba belenézünk, látjuk, hogy ez nem történt meg. Szólád és környéke 1545. őszén Balatonendréd elfoglalása idején került török uralom alá. Közigazgatásilag kezdetektől a hódoltság végéig a koppányi szandzsák kőröshegyi náhijéhez tartozott. Mindaz, amit Szólád ezt követő másfél évszázadáról tudunk, annak a függvénye, hogy milyen források maradtak ránk.

A források

A törökkori Szóládra vonatkozóan a legértékesebb adatok a koppányi szandzsák 1546., 1552., 1565., 1570., és 1580. évi részletes összeírásában, az ún. tahrir defterében találhatóak. A török összeírok lajstromba vették az ott élő családfők legkevesebb 80 %-át. A konskripcióba bejegyzett tizedek és illetékek révén képet kaphatunk az ott élők gazdasági helyzetéről. Az adatok pontos értelmezését a koppányi szandzsák törvénykönyve - törökül kanunname-je - teszi lehetővé. Ez megegyezett a simonytornyaiéval, és ezt Dávid Géza  1982-ben közzétette. Az előbbi defterek adatait sok vonatkozásban kiegészíthetjük azokkal a fejadójegyzékekkel - törökül dzsizje defterekkel -, amelyek 1563-ból, 1573-ból, 1574-ből, 1576-ból és 1580-ból fennmaradtak. Ebbe azokat jegyezték be, akik a kincstár számára fejadót fizettek. Ezekből a település módosabb családfőinek nevét ismerhetjük meg, mert ezen adó fizetésére csak azokat kötelezték, akik legalább 300 akcse ingósággal rendelkeztek. A török javadalombirtokosokra vagy timárbirtokosokra vonatkozóan, akik a tahrir defterekben meghatározott adóösszeg beszedésére felhatalmazást kaptak, az 1565 1570 1580 és 1631 évi jegyzékek, az ún. timár defterek maradtak ránk. Ha a török levéltárakban még alaposabban kutathatnánk, számos esetben megtalálnánk az új javadalombirtokosoknak (timárbirtokosoknak) adott felhatalmazásokat, mivel azokat a Koppányban, a szandzsák központjában, és Budán a vilajet-központban is, egy összesítő, naplószerű könyvbe, a ruznamcsébe bevezették. A török források adatgazdagsága nem állítható szembe a magyarokéval. A XVI. század közepéről fennmaradt dikajegyzékek csak a porták számát és a magyar birtokosok nevét adták meg. Bizonyos, hogy Szólád egyházi tizedeiről különjegyzékek készültek. Ha azok fennmaradtak volna, a feljegyzett adatok kellő alapot szolgáltatnának a török tahrir defterekkel való összehasonlításhoz. Szólád, szemben több környező településsel - Teleki, Túr, Bálványos, Lulla, Rád, Tittös - a tizedeit nem a tihanyi várnak fizette, hanem a pannonhalmai apátságnak. Tőlük vették ezt árendások bérbe. A 17. század első harmadától a Zankó család bírta a tizedszedési jogot. Az ő hagyatékukban sajnos nem maradtak fenn olyan részletes jegyzékek, mint a tihanyi vár számadáskönyveiben. Gyérek Szóládra vonatkozóan a XVI-XVII. századi magyar birtokjogi források is. A török előtti birtokosok közül csak a gordovai Fancsyak tudták megőrizni tulajdonjogukat. A Pekry család, akik szemben álltak a Habsburgokkal, Pekry Lajos 1552. körüli halála után elveszítették birtokaikat.26 A székesfehérvári őrkanonokok sem tudták megőrizni szóládi birtokrészüket s így alapvető források meglétére az ő levéltári töredékeikben sem számolhatunk. A helytörténeti kutatásokban még kiaknázatlanok a reformáció történetére vonatkozó kútfők. Ezek többsége a XVIII. századi birtokvitákra vonatkozik, ami­kor a katolikus egyház a református falvakban is igyekezett visszaszerezni régi birtokait. Ezekben időnként találunk utalást a megelőző másfél száz év törté­netére vonatkozóan is.

A népesség

A Balaton-vidéken a török hódoltság idején településszerkezeti átrendeződés zajlott le. Ezt aligha tekinthetjük kizárólag regionális jelenségnek, hiszen a hó­doltság más vidékére is jellemző volt. A kisebb települések lakói a nagyobbakba költöztek, illetve sajátos okok miatt egy-egy kisebb vagy közepes nagyságú tele­pülés lakossága a környező kisebb falvak lakóinak befogadása révén felduzzadt. Ennek ugyan vannak gazdálkodástörténeti okai is – különösen az Alföldön - mégis itt ez egyértelműen a háborús időszaknak tudható be. Az 1546. évi és az 1552. évi török tahrir defterben még számos kistelepülés önálló falunként szerepelt, 1565 után közülük több már csak pusztaként került bejegyzésre. Más falvak viszont megerősödtek. Nem kétséges, hogy ebben az oda beköltözőknek is nagy szerepük lehetett, jóllehet ezt nem tudjuk kellőképp bizonyítani, mivel ritkán találunk a migrációra vonatkozó egyértelmű bejegyzéseket. Szólád is azon szerencsés falvak között volt, amelyek a „túlélők”, a meg-erősödők közé tartoztak. A Szólád környéki településeken lezajlott demográfiai változásokat a következő táblázatban szereplő családfőszámok (az özvegyeket is közéjük számoltuk) mutatják. A családfőszám változások Szóládon és környékén a török források alapján (1546-1580)

táblázat itt

Alsó- és Felső-Kékesét valamint Csepelyt a török deákok nem írták össze 1546-ban, a mai Szólád területén található Nezdét sem. Nezde lakatlan helyként, pusztaként 1552-től szerepel az összeírásokban: 1552-ben, 1565-ben és 1570-ben Telekihez tartozóként, 1580-ban pedig Szóládhoz tartozóként írták össze. Az egy-kori Septer faluról pedig csak az 1580. évi összeírásban találunk említést, ahol Szóládot a „septeri földekkel” együtt vették lajstromba. A török defterek adatai azt mutatják, hogy a Kereki-Teleki vonal és a Balaton közötti terület lakossága szerencsésen vészelte át a török kor első fél évszázadát. Ebben bizonyosra vehető, hogy a természeti körülmények is segítették őket. Ha veszélybe kerültek, a Balaton mocsarai, amelyek a Büdösgáti víznél még Szóládtól délre is lenyúltak, s a Szóládtól keletre lévő erdők, védelmet nyújtottak az ott lakóknak. Szólád esetében a török háborúk idején külön szerencse volt, hogy a Somogy vármegyét keletről nyugatra átszelő hadút Kötcse (akkor Alsó- és Felső-Kékese) és Nagycsepely (akkor Csepely) között vezetett át a Büdösgáti víz mocsarain s haladt tovább Viszen át Szőlősgyörök felé. Nem véletlen, hogy a stratégiai átjáróknál lévő falvak teljesen - Felső-Kékese, Csepely és Visz - illetve részben Alsó-Kékese -elpusztultak. Csepelyre és Viszre a törökök 1570-80 között rácokat pontosabban, ahogyan akkor nevezték őket „eflakokat” - telepítettek. A térség fontos katonai erődjéhez, a Bolondvárhoz vezető út is a Büdösgáti víz nyugati partján haladt. Így attól sem kellett tartani, hogy a bolondvári erőd ellen felvonuló hadak hosszabban megüljenek Szóládon. A Karádot Kőrösheggyel összekötő út azonban Szóládon, a falu nyugati szélén, vagy a településtől nyugatra haladt át. Ezt a Hadúti-dűlő elnevezés ma is jelöli. A törökök Kőröshegyen nem építettek katonai erődöt, s így inkább volt ez kereskedelmi út, mint „hadút”. egy nevet tekinthetünk nem magyarnak, ami azt jelzi, hogy egy erős magyar közösség élte át a történelmi viharokat. Ezzel magyarázható az is, hogy  Szólád a XVIII. században is megőrizte szubregionális vezető szerepét.

 

A gazdasági helyzet

A török összeírások adókivetési célból készültek. Ezekben határozták meg, hogy a kanunnameben foglaltak alapján egy- egy településből mennyi adó hajtható be. A helyi lakosságnak és a török hódítóknak egyaránt érdeke volt, hogy ezek a jegyzékek elkészüljenek, mert ezek révén a nagy visszaéléseknek elejét vehették. A valós viszonyokat tükröző adókivetéshez nemcsak jól képzett szakbürokráciára volt és van szükség, hanem a lakosság aktív közreműködésére is. A hódoltsági magyarság számos esetben félrevezette a török összeírókat. Ezt kezdetben könnyen megtehették, hiszen a török hivatalnokok alig ismerték a helyi viszonyokat. Így az első összeírásokkal nagyon óvatosan kell bánnunk. A későbbiekben azonban a törökök kiismerték a valós viszonyokat és emelték az adóterheket. A török hatóságok által kivetett adóösszeg Szóládon és környékén a következőképp alakult. A török hatóságok által kivetett adók és illetékek - akcsében -Szóládon és környékén (1546-1580)

lakatlan falu

A török adóbevételek 1565-ig nőttek, azt követően pedig differenciálódtak. Sőt 1565-1580 között hasonló tendenciákat mutatnak, mint amit a családfők számának alakulásával kapcsolatban jeleztünk. Ebből arra következtethetünk, hogy valami­lyen formában tükrözik a demográfiai változások mögötti gazdasági trendeket.Felső-Kékese 1570-től a török forrásokban lakatlan település. Az ottani földek művelésével azonban nem hagytak fel, mint ahogyan több más esetben is így történt. A septeri földeket a szóládiak művelték és az összeírásokból tudjuk, hogy a nezdei földek sem maradtak vetetlenül. A kivetett török adójövedelmek több elemből állnak össze. Ezek között az első különálló tétel volt a kapuadó, amit azok a parasztcsaládok fizettek, akiknek az ingósága a 300 akcsét elérte. A másik fontos rész a gabonatized, amely a búza-és a kevert (búza és árpa együtt vetetten) tized volt. A harmadik fontos jövedelem forrás a must- vagy bortized volt. Az előzőket számos apróbb jövedelem (sertésadó, kertilleték, szénatized, kender- és lentized, fokhagyma- és hagymatized, büntetés-pénz stb.) egészítette ki. Ezek egymáshoz való viszonya rámutat arra, hogy az egyes településeken milyen művelési ágak határozták meg a mindennapi életet, s azt is, hogy ezeken belül 1546-1580 között milyen arányeltolódások következtek be. A kapuadó, gabonatized, musttized és más jövedelmek aránya - százalékban - Szóládon 1546-1580

A fenti táblázat azt jelzi, hogy a gabona és a musttizedek tették ki a török javadalombirtokosnak fizetett adó tetemes részét. A kapuadó-hányad fokozatosan háttérbe szorult. A gabonatized viszont 1546-tól 1580-ig fokozatosan emelkedett és 1580-ban az adóösszegen belül már a legnagyobb részt tette ki. Vele ellentétben a musttized viszont 1565-től fokozatosan csökken, még annak ellenére is, hogy közben emelkedtek a borárak. Ebből arra következtethetünk, hogy a hagyományo­san gabonatermelő és bortermelő Szóládon ahol a két ágazat feltehetőleg kiegyen­súlyozta egymást, 1565-ben „elfordulás” történt a gabonatermelés felé. Ez nemcsak Szóládon mutatható ki, hanem az egész kőröshegyi náhijében, ahogyan erre már egy korábbi tanulmányunkban utaltunk. A fenti állítás valamiképpeni ellenőrzését jelenti az, ha az előző adatokat egy-egy családfőre (tizedfizetőre) nézve is megvizsgáljuk.

A fenti táblázat jól mutatja, hogy az egy családra eső gabonatermelés, különösen búzatermelés, nőtt Szóládon. Biztosra vehető, hogy az 1546. évi és 1552. évi alábecsültek, mivel egy-egy család gabonaszükségletét alig fedezik. Ez még akkor is elmondható, ha a szakirodalomban vita van arról, mekkorára is kell becsülnünk egy-egy család gabonaszükségletét a XVI-XVII. században. A legalsó becslés szerint 6-8 mázsára, ám vannak olyan vélekedések is, hogy ennek legalább 17,5 mázsának kellett lennie. Mivel az 1546. és 1552. évi adatok az alsó határt, a 6 mázsát is alig érték el, bizonyosra vehető, hogy a török adókivetők kevesebb búzatermést tételeztek fel, mint ami valójában volt. Az 1565. és 1570. évi adatok azt mutatják, hogy a szóládiak biztos búzakészletekkel rendelkeztek, de piacgabonájuk alig volt. Az 1580. évi egy családra eső búzatermelés - 32,05 mázsa -már olyan mennyiség, amelyből jócskán kerülhetett eladásra. Nagyon is valószínű, hogy az itt kimutatható gabonakonjunktura szoros összefüggésben áll azzal, hogy Szólád a török kori Észak-Somogyság egyik virulens települése volt. A gabona-konjuktura azonban nemcsak Szóládon, hanem a kőröshegyi náhijének szinte mind-egyik olyan falvában, amelyek 1570-80 után is megmaradtak, kimutatható. A megmaradás és biztos gabonatermelés szoros összefüggésben állnak egymással. A bortermelés Szóládon, miként az egész kőröshegyi náhijében - Szárszó kivételével - visszaszorulóban volt. Ezt talán már az is jelzi, hogy az 1546. évi defterekben még 6 extraneus, 1552-ben pedig a 4 extraneus szőlőbirtok (bastina) szerepelt. Később azonban a defterekben ezeknek nyomát sem leljük. Lehetséges, hogy a falubeliek vették művelés alá, de az is lehetséges, hogy ezek a szőlők kipusztultak. Az egy családra eső borfogyasztás a XVI-XVII. században 5-8 hl-re becsülhető, azaz legalább 20 cseberre. Szóládon a török adatok szerint ennél kevesebb volt az egy családra eső mennyiség. Ebből arra következtethetünk, hogy a szóládiak nem kapcsolódtak be érdemben a dunántúli borkereskedelembe. Nincsenek arra adataink, hogy az 1546-1580 közötti időszakban az állattartás növekedésével kellene számolnunk. A szóládi sertésadó nagyságából arra következtethetünk, hogy családonként hozzávetőleg egy-egy anyakocát tartottak. Kiterjedt marhatartásra utaló jegyeket nem találunk az adóösszeírásban. Valószínűleg nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy az 1580-as évekre a makkoltatásos állattartás Somogyban valamelyest előtérbe került. 1580-tól szerepel a defterekben a makkoltatási illeték, amely ugyan szerény összeg, de oka van annak, hogy a törökök az egyes falvakra ezt is kivetették. Az erdei pásztorkodás kiterjedése kapcsolatban áll az eflakok (ti. rácok) megjelenésével, akik 1570 és 1580 között települtek be nagy számban a koppányi szandzsákba. Pásztorkodó életformájuk a későbbiekben hatással volt a somogyi paraszti közösségek életforma váltására.

Birtokosok

A török hódítást követően a magyar települések török javadalombirtokok lettek. Megfelelő felhatalmazás fejében egy-egy katona vagy egy olyan személy, aki az adminisztrációban dolgozott, kapott jogot arra, hogy a tahrir defterekben megjelölt összegű járadékot beszedje. Ebből biztosította a kincstár az illető fizetését. Szóládnak 1546 óta voltak török javadalombirtokosai. Közülük sajnos név szerint csak párat ismerünk. 1570-ben Isza koppányi aga 22.250 akcse értékű zeámet (ti. nagyobb, 20 akcse feletti tímárbirtok) birtokához tartozott. A koppányi vár agája volt, aki Szóládon kívül még 13 település járadékát bírta. Alsó-Kékese, Felső-Kékese és Nezde is ehhez a zeámethez tartoztak. Ugyancsak őt illette meg a kutiak, kériek és kiskériek járadéka. Nem kétséges, hogy Isza aga az előbbi helységekben be tudta hajtani az őt megillető jövedelmet. Helyzete azonban a zeámetéhez tartozó többi falu esetében nem lehetett könnyű, mivel azok Kanizsa környékére estek. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy embereivel a neki „kiutalt” Kerecsénybe vagy más Kiskomár és Kanizsa környéki településre belovagoljon. Hozzávetőleg ugyanezeket találjuk 1580-ban Juszuf Kethuda 20.750 akcsés zeámet birtokának helységei között. Juszuf Kethuda a koppányi vár parancsnok-helyettese volt, aki a törökök számára „biztonságos” Szólád, Alsó- és Felső-Kékese, Nezde és Kuti mellett a zalavári náhijéhez tartozó Kerecsénynek és mellette még két másik zalai falunak is a jövedelembirtokosa volt. A török uralom alá került országrészben nem szűnt meg a magyar birtoklás. Az elmenekült nemesi családok gondosan ügyeltek arra, hogy a hódoltsági területeken birtokjoguk fennmaradjon és arra is, hogy ott újakat szerezzenek. Miként a magyar állam a hódoltsági területeken adót, a katolikus egyház tizedet szedett, ők is behajtották a földesúri jussukból eredő járadékokat. A török uralom előtti birtokviszonyokról az 1536. évi dikális összeírás ad pontos képet A székesfehérvári őrkanonokok, akiknek 2 portájuk volt, a Székes-fehérvárról történő elmenekülésük (1543) után elveszítették szóládi birtokrészüket. Nem találtunk eddig utalást arra, hogy azt később más birtokosoktól vissza akarták volna perelni. Pekry Lajos politikai pártállása miatt, (Habsburg Ferdinánd ország-részében lelkes Szapolyai - hívő volt,) veszítette el somogyi birtokait. Még az 1545. évi országgyűlésen a rendek kérték Ferdinánd királyt, hogy Pekry Lajosnak - „aki felajánlotta magát, hogy Őfelsége hu és engedelmes alattvalója marad” - adja vissza Likava várát. A rendek azonban Ferdinánd királyt nem tudták Pekry Lajossal szemben megbékíteni, mert leiratában azt írta, hogy „dolgainak elvégeztével [erre] vissza fog térni, erről a kérdésről hasonlóképp meg fog emlékezni.” Erre azonban később nem került sor. A gordovai Fanchyaknak 1536-ban 4 portájuk volt. Birtokjogukat a későbbiekben is megőrizték. Lehetséges, hogy a gordovai Fanchy család férfiágon Fanchy Imrével 1577-ben kihalt. Az ő birtokjogukat szerezhette meg Zichy Rafael, akit 1583-ban a falu egyedüli birtokosaként jegyeztek fel. Nem tudjuk, hogy mennyi ideig volt Szólád Zichy birtok és azt sem, miként került át 1626-ra telekesi Török János kezébe Ezt követően tett lépéseket Sankó Miklós arra, hogy megszerezze több somogyi falva mellé Szóládot is. Törekvése sikerrel járt, mert egy 1660-ban kelt pannonhalmi dézsmajegyzékben már ő szerepel Szólád birtokosaként. A Sankó család azonban 1723-ban férfiágon kihalt. 1726-ban a gróf Harrach családé lett és tőlük vásárolta meg 1733-ban a Hunyady család. Ettől kezdődően a Hunyady család kéthelyi uradalmához tartozott és története összefonódott a nagy somogyi dominium mindennapjaival

 

Szólád falu, a nevezetthez (ti. körösi náhije) tartozik

  

1. Domokos Alberd nős
Anbrus a fia, nőtlen

2. Varga Imre nős
 János a testvére, nőtlen

3. Tari György nős
Damokos Gergői nőtlen

4. Csunya (?) Együd nős

5. Bogyad (?) Bálind nős

6. Foró Borbás nős

7. Tód Bódizs nős
Mihal a fia, nőtlen

8. Tód Imre nős
Nagy Gergői nőtlen

9. Gecső Lőrincs nős

10. Mészáros Pál nős

István a fia nőtlen